2011. június 4-én elindultam életem egyik legmeghatározóbb kalandjára, Szardíniára. Animátornak jelentkeztem, és már nagyon vártam, hogy kipróbáljam magam ebben a szituációban. Négy hónapig tartó szezonra vállalkoztam, tapasztalatom még nem volt ezen a téren, csak annyit tudtam, hogy szeretem a gyerekeket, és általában ők is engem.
A reptéren könnyes búcsút vettem aggódó szüleimtől, és mivel Budapestről nincs közvetlen járat, ezért először Bariba mentem, majd röpke 10 óra várakozás után felszálltam a Cagliariba induló járatra.
A reptéren egy ötvenes éveiben járó, alacsony zömök férfi várt „ Miss Dora” felirattal a kezében. Megkönnyebbülve, mosolyogva odamentem hozzá és udvariasan bemutatkoztunk egymásnak. Sajnos ebben ki is merült a kommunikáció, ugyanis Ő nem beszélt angolul, én pedig csak nagyon keveset beszéltem olaszul. Úton a hotel felé néha próbálkoztunk egy-egy mondattal, de nem igazán jutottunk semmire, így némán ültünk egymás mellett a kocsiban.  Pedig én nagyon szerettem volna kifaggatni, hogy hány animátor érkezett már meg a hotelba, mit tud róluk, hány fős a hotel, közel van e a tengerparthoz, sok gyerek van e stb. Nagyon izgatott voltam, hiszen egy héttel azelőtt tudtam meg egyáltalán, hogy hol fogok dolgozni, és nem tudtam mi vár rám a szigeten.
Végre megérkeztünk, késő volt már, úgy hajnali 1 körül lehetett. Egy szimpatikus, fiatal srác a recepción nagy örömömre megszólalt angolul, elintéztük az adminisztrációs dolgokat, és elindultunk a szállásunk felé. A személyzeti szálláson már mindenki aludt, csak a chief animátor, azaz a főnököm jött ki a szobájából alsónadrágban, cigivel a szájában hogy üdvözöljön, majd megbeszéltük, hogy másnap reggel 9-kor találkozunk. A főnök, Emiliano egy 25 év körüli, magas, vékony, tetovált olasz srác volt, hát megmondom őszintén kicsit másképp képzeltem el…
Másnap megismertem az animátor csapat egyik felét, Lindát és Emanuelét, a többiek még csak a következő napokban érkeztek. Az első munkanapon nagyon izgatott voltam, hiszen én még sosem dolgoztam animátorként, ráadásul a MINI CLUB-ba voltam beosztva, ahol a gyerekekkel kellett dolgoznom. Kaptam néhány utasítást és jó tanácsot a többiektől, mivel nekik már jó néhány szezon volt a hátuk mögött, majd megkezdődött a munka.
Roppantul élveztem az első napomat, végig a tengerparton játszottam a gyerekekkel, nagyon lelkes voltam, imádnivaló volt mindegyik gyerkőc, a szülők is nagyon kedvesek és közvetlenek voltak. Az ebédszünetben, és a munkaidő után volt alkalmam megcsodálni milyen fantasztikus helyre kerültem; a tenger több színben pompázik, a part homokos, az égen sehol egy felhő, a távolban hegyek, rengeteg zöld terület, az út szélén birkák legeltek, és luxus villák és szállodák amerre a szem ellát. Nagyon boldog voltam, hogy ilyen mesés helyre kerültem, a kollégáim a következő napokban megérkeztek (összesen heten voltunk a csapatban), nagyon szimpatikusak voltak, és tudtam, hogy egy igazi bulis nyár elé nézek. A munkámat nagyon élveztem, rengeteg új, különböző nemzetiségű emberrel ismerkedtem meg, és mivel a szálloda viszonylag kicsi volt (kb.400 férőhelyes) egészes családias hangulat alakult ki.
A kezdeti lelkesedésemet azonban kissé megtört, mikor a júniusi „lazsálás”, bulizás, vendégekkel koktélozgatás után júliusban elkezdődött az igazi munka. Ekkor már teltház volt a szállodában, és nagyon sok új, különböző korú és nemzetiségű gyerek jött, akik természetesen az önfeledt szórakozás reményében jöttek a MINI CLUB-ba. Ekkor néztünk szembe a problémával, hogy ennyi különböző korosztályú gyereket, hogyan fogunk ketten egy időben szórakoztatni, ugyanis a MINI CLUB belőlem és olasz kolléganőmből, Elisából állt, a többiek fitnesz és sport animátorok voltak. Így hát a feladat fel volt adva, és akkor éreztem az álommunkahelyen először, hogy kicsit elbizonytalanodtam, képes leszek e megbirkózni ezzel.
Sajnos ebben a játszmában valaki mindig veszített, hiszen nincs olyan tevékenység, amivel le tudunk kötni négyévestől tizenkét évesig mindenkit. Nagyon sokat beszélgettünk, ötleteltünk, az interneten böngésztünk, hogy minél több, változatosabb és szórakoztatóbb játékot találjunk ki, mivel mindketten jól akartuk végezni a munkánkat.
Így visszagondolva többé-kevésbé megbirkóztunk a feladattal, nagy kihívás volt, rengeteget tanultunk, voltak fantasztikus és nagyon mély pillanataink is, de összességében kihoztuk magunkból a maximumot. Ezt a sok elismerés, pozitív komment a vendégkönyvben és a trip advisor-on igazolja. Ugyanakkor természetesen akadtak olyan gyerekek, és a szüleik, akik nem voltak megelégedve, így negatívumok is értek minket, de próbáltunk okulni belőle és építő kritikaként felfogni.
A legjobb dolog számomra az volt, hogy négy hónapig a hétköznapi problémáktól távol egy szuperül összekovácsolódott csapattal, egy kis paradicsomi szépségű szigeten éltem. Új barátokat szereztem, szélesedett a látóköröm, sok mindent megtanultam, szereztem tapasztalatot, jót is rosszat is. Emellett megtanultam olaszul, és itthon letettem a középfokú nyelvvizsgát. Örülök, hogy vállalkoztam erre a kalandra, hiszen úgy érzem csak nyertem rajta.
Mindenkinek ajánlani tudom ezt a munkát, aki szeret emberekkel foglalkozni, és nyitott a világra. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy itt munkáról, és felellőségről van szó, nem nyaralásról. Heti hat napot kell dolgozni, reggeltől késő estig, viszont nem megterhelő a munka, és napközben vannak szünetek (igaz nem sok).
Ha egy igazi jó kalandot szeretnél, vágj bele Te is!